Egy igen erős amerikai lemez, mellyel beköszönt az ősznek Joe Locke, akit, ha nem látnám a fotóját a hátoldalon, akár feketének is hihetnénk. A tengerentúlon persze sok olyan fehér zenész van, aki a muzsika és a környezet szellemisége, a környezete és életmódja hatására egyfajta fehér négerré válik és itt a néger szigorúan pozit'v jelzőként áll, hogyan is állhatna máshogy egy jazz muzsikus tekintetében. A dalok szövegei mind egy-egy izgalmas igazi amerikai história, gondoljunk csak Vörös Felhőre a h'res lakota törzsfőnökre, a másodikra, amelyik Sugar Ramos és Davey Moore végzetes bokszmeccsét dolgozza fel vagy a nagyszerű jazz muzsikus, Bobby Hutcherson előtt tisztelgő negyedikre. Joe Locke úgy tűnik, nem szeret értelem és mondanivaló nélkül zenélni, minden szól valamiről, minden ki akar fejezni valamit. Három nótában ének is hallható, nagyon jó érzékkel választott vendégelőadók révén. Az album, annak ellenére, hogy a felvételek elég hosszúak átlagban, gyorsan lefut. Ha az ember egy jó sz'ndarabot vagy filmet lát, vagy mint itt is, jó zenét hall, mintha gyorsabban telne az idő.